A Belügyminisztérium honlapján három társadalmi egyeztetésre bocsátott jogszabály-tervezet jelent meg június 17-én. A megjelent tervezetekhez kapcsolódóan érdekvédelmi szakmai szervezetként az alábbi véleményt kívánjuk hozzáfűzni:
Általánosságban fontosnak tartjuk elmondani, hogy jelen társadalmi egyeztetést szimbolikusnak is alig lehet nevezni, hiszen az érdemi kérdéseket a 2024. évi XXX. törvény már tartalmazza. A vizsgálatot illetően érdemi hatást gyakorló javaslatra nincs lehetőség. A törvény tervezetét a kormány nem bocsátotta társadalmi vitára, a témában érdemi tudással rendelkező civil szervezeteket annak előkészítésébe nem vonta be. A törvényhez kapcsolódó nem kormánypárti szakmai módosítókat kivétel nélkül elutasította, a vitában a koncepcióval kapcsolatban felmerülő problémákra érdemi válaszokat nem adott. Korábban a Kjtvhr. alkalmassági vizsgálatra vonatkozó szabályaira vonatkozóan sem zajlott érdemi társadalmi egyeztetés és vita.
A törvényben megjelent kifogástalan életvitel vizsgálat alkalmazása önmagában súlyos és aránytalan beavatkozás a szakdolgozók és hozzátartozóik (!) magánéletébe. A rendelkezés személyi hatálya a gyermekekkel foglalkozók egy részére terjed csak ki, így a potenciális felderítő hatás kérdéses. A Kjtvhr. kapcsán elvégzett pszichológiai alkalmassági vizsgálatok egyfajta „pilot” jellegű intervenciónak tekinthetők, de ezek eredményéről nem jelent meg tájékoztatás, így a vizsgálat bevezetése minimálisan sem tekinthető transzparensnek.
A legfőbb probléma, hogy a pszichológiai alkalmassági vizsgálat esetében a kritériumoknak megfelelő személyek kiválasztásához nincsenek a pályán megfelelő feltételek; a készségek fejlesztéséhez, fenntartásához, az alkalmatlanságot eredményező munkahelyi ártalmak megelőzéséhez, kezeléséhez pedig erőforrások nem állnak rendelkezésre. Az elmúlt években a gyermekvédelem területén a képesítési szabályok lazítása miatt nem csak a pszichológiai, hanem a szakmai alkalmasság kérdése is felvethető lenne.
Jelen vizsgálatból fakadóan a vizsgálatokban kiszelektálódhat a gyermekvédelemben dolgozók akár 10-15%-a is (az eleve alkalmatlan, de a munkaerőhiány miatt felvett személyektől a munkahelyi okokból alkalmatlanná válókig), ez tovább súlyosbítja a fennálló munkaerőhiányt. A rendszerben megmaradó, egyébként is túlterhelt dolgozók pedig kiégnek. Ennek hatásának kezelésére nem látunk semmilyen stratégiai elképzelést. A másik lehetőség, hogy a vizsgálati kritériumok lazulnak fel, s ettől válik komolytalanná a rendszer.
Elengedhetetlen lenne az egyéni, a team és a szervezeti szintű támogatás (szupervízió, coaching, szervezetfejlesztés, tréningek, stb.), ezek nélkül az egész alkalmassági vizsgálat nem ér semmit. Megfontolandó lett volna, hogy az évi közel 2 milliárd forintos keretösszegből inkább ezekre kellett volna költeni, mintsem a szakdolgozók periodikus vizsgálgatására. Ilyen támogatásra sem a törvény, sem a most benyújtott rendeletek sem utalnak. A gyermekvédelemben a szupervízió nem volt kötelező elem eddig sem és ezután sem lesz az (ahol kötelező volt, ott is elég egyenetlenül sikerül biztosítani). A betervezett keretösszegből azért el lehetne / lehetett volna indítani egy ilyen támogató folyamatot.
Maga a tervezet semmilyen választ nem ad arra sem, hogy a szakemberekkel, akik korlátozottan alkalmasnak vagy alkalmatlannak bizonyulnak, mi fog történni? Kapnak segítséget? Találnak más feladat, munkát valahol? A teljes tervezet egy olyan üzenetet közvetít, miszerint a nem megfelelő dolgozókat egyszerűen eldobja az ellátórendszer.
Végül a gyermekvédelmi intézményben foglalkoztatott személyek pszichológiai alkalmassági vizsgálatáról szóló rendelet-tervezet rendelkezésekhez kapcsolódóan:
10. § (2) A rendelkezés 21. § szerinti központi szintű előzetes szakmai alkalmasságvizsgálat költségeit a vizsgált személyre terheli. Ennek pontos költségi jelen pillanatban nem ismertek, de a vizsgálat komplexitását és időigényét tekintve vélhetően egy olyan komoly összeget jelent, amit egy egyszerű szakdolgozó nem fog tudni kifizetni. Ez gyakorlatilag sérti a vizsgálatban a jogorvoslati lehetőségeket. Mivel a vizsgálat közel sem olyan objektív, ami ne vetné fel ennek gyakori előfordulását, javasolt, hogy a 21. § szerinti alkalmassági vizsgálat költségeit ne a munkavállaló viselje.
11. § (2) és (3) A munkavállalók számára súlyos hátrányt jelent, hogy alapvetően nem ismerhetik meg a velük szemben támasztott követelményeket. A kritériumok megfogalmazása általános, nincs lehetősége a munkavállalónak, hogy saját teljesítményét képes legyen a vizsgálatot megelőzően felbecsülni.
19. § Az előzetes alkalmassági vizsgálat időtartama a munkaerő felvételét lassítja, ennek hiányát az ellátás szenvedi meg. Figyelembe véve az álláshely meghirdetésére és általában a munkaerő felvételére vonatkozó időbeli előírásokat az előzetes alkalmassági vizsgálat időkeretét szűkíteni szükséges.
29. § A hatályba lépés dátuma nem ad érdemi felkészülési időt a jogalkalmazóknak. Itt nem elég a vizsgálat kihirdetése, az elvárt kritériumrendszereket a szervezeti dokumentumokba, munkaköri leírásokba is be kellene építeni. Az egész vizsgálatot egy olyan ellátórendszerre szabadítják rá, ahol semmi hagyománya nincs az integrált teljesítményértékelési rendszereknek.
1. sz. melléklet A mellékletben megfogalmazott listában szereplő kritériumok nem egyértelműek a munkavállalók számára, nem fogalmazhatók meg egyértelműen azok a kritériumok, amiktől az adott személy munkaviszonya függ. Az egyes elvárások tartalma gumiszerűen változtatható, pl. a „társadalmi normák” összességében nem is értelmezhető, hiszen ez nem egy sztenderdizálható fogalmi tartomány. Hasonlóan igaz ez a különböző „átlagos, átlag feletti” kritériumokra, hiszen azért jó lenne tudni, mit is jelent az átlag, amihez viszonyít a vizsgáló?
A teljes élettörténetre való mentesség elvárása számos személyt hátrányosan érinthet, hiszen aktuálisan jól funkcionáló személyeket zárhat ki a munkavégzésből akár évtizedekkel korábbi események miatt. A gyermekvédelem, a pszichiátriai és szenvedélybeteg ellátás területén akadnak bőven olyan személyek, akik pont korábbi „nem kifogástalan” élettörténetük alapján tudnak hiteles segítőként fellépni.
2. sz. melléklet Ehhez összességében sok sikert kívánunk, a kritériumrendszer nagyjából a szuperhős kategóriában teljesíthető. Az olyan elvárások, mint pl. „nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetben is megőrzi teljesítőképességét”, teljesen irrealitásnak tekinthetők, nem véletlen magas a szakterületen a fluktuáció.
Kiemelném még a „munkája során előítéletektől mentesen viselkedik” elvárást, mert az egész szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszer tele van előítéletekkel (most nem szeretnék erre vonatkozóan politikai és szakmai vezetőktől hosszas idézetgyűjteményt mellékelni).
Külön ki szeretném emelni, hogy várhatóan a rendszerben dolgozó, rossz szociális státuszú nevelőszülők jelentős része a meghatározott kritériumok minimumát nem vagy alig tudják majd teljesíteni.
3. sz. melléklet Hasonlóan irreális a vezetőkkel szemben támasztott elvárási rendszer is, nagy bajban lesz az ellátórendszer, ha ezt komolyan számon kérik a vezetőktől. A jóval kevésbé problémás alapszolgáltatások rendszerében is alig van jelentkező a vezetői státuszokra, örülnek, ha egyáltalán valaki beadja a pályázatot a minimális feltételeknek megfelelően.
Itt is meg kell említeni, hogy hiányzik az a konkrét kritériumrendszer, ami mentén a vezető munkája ténylegesen értékelhető. Az olyan kritériumok, mint a „a szervezet eredményes működéséhez szükséges erőforrásokat megteremti” számos kérdést felvet egy durván alulfinanszírozott ellátórendszerben, ahol a legtöbb vezetőnek érdemi mozgástere nincs is a források kezelésében. Szintén meg kell említeni, hogy ennek az egésznek akkor lenne értelme, ha egy szervezetszintű integrált teljesítményértékelési és -fejlesztési rendszerhez kapcsolódna. Ebben a formában teljesen értelmetlen.
Kecskemét, 2024. június 24.