Fülöp Attila, a Belügyminisztérium „gondoskodáspolitikáért” felelős államtitkára a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociális vezetőképzési szimpóziumán tartott előadást. Ebben az előadásban a sajtóban megjelent hírek és a helyszínen részt vevők szerint elhangzottak kijelentések, amikre nem lehet nem reagálni, ugyanis teljesen téves és szakmaiatlan képet festenek a szociális munkáról, a szociálpolitikáról és az ellátórendszerről.
Nagyon szomorú dolog, ha egy szakmának a saját vezetése ellenében kell védekeznie, de 2023-ban eljutottunk ide.
„a karitász alapvető csírája a szociális ellátásnak, e nélkül a most intézményesült forma nem biztos, hogy ilyen lenne, mint ma”.
Az egyházi karitasz eszme benne volt/van az ellátórendszerben, a történelem egy időszakában jellemzően ez jelentette a szociális gondoskodást. De a szociális munka ma ennél jóval több, mondhatjuk úgy is, hogy a karitasz az egyik alapja a szociális rendszernek, de ez nem jelenti azt, hogy ennek az eszmének a reneszánszával jó irányba indul el a szociális munka és a szociálpolitika, ez ugyanis visszalépés az elért fejlődéshez képest. A mai szociális munkában benne van a felvilágosodás, az emberjogi mozgalmak, a feminizmus, a jóléti állam koncepciója, számos modern és posztmodern társadalmi elmélet, újabban az ökoszociális szemlélet és még rengeteg eszmei irányzat lenyomata, hatása és benne van számos társadalomtudományi eredmény. A szociális munka integrálja ezeket a gondolatokat, fejlődik és halad a korral, ezért tudott professzionális szakmává válni. Még a karitasz hangsúlyozását támogató egyházi szervezetek is professzionalizálódtak és rengeteg szociális munka ismeretet, modellt és módszertant használnak - csak valamiért erről most látványosan igyekszik mindenki megfeledkezni.
Ha a karitasz eszmére redukáljuk a szociális munkát – ahogy teszi ezt a kormányzat és ideológiai holdudvara – kidobjuk a szociális munka rengeteg értékét, módszerét és hasznos szemléletét. Ebben a szemléletben nincs empowerment, nincs esélyegyenlőség, nincs társadalmi igazságosság, nincs önálló életvitel, nincs intézménytelenítés, nincs benne a hátrányos helyzetűek felzárkózása, nincs benne az integráció és az inklúzió, nincs benne az emberi jogokért kiálló, elnyomás ellen fellépő szociális munka.
„Amit ma segítő szakmának hívunk, azt régen családi és közösségi formában oldották meg…”
Attól, hogy ezt régen így oldották meg, még nem jelenti azt, hogy ma is így kell, s ennek több oka van.
- Először is a korábbi korokban a családi, és közösségi formák nagyon sok területen nem nyújtottak kielégítő megoldást, sőt sok esetben kifejezetten destruktívak voltak. Ezt a régmúltba visszarévedők gyakran el szokták felejteni. Manapság nagyon divatos a "régen minden jobb volt" nosztalgia, a konzervativizmus erősen támaszkodik is erre - de mit csináljon az ember, ha egyszer nem volt jobb.
- A 21. századi társadalom más szerkezetű és másként működik, emiatt már nem lehet a szociális problémákat azokkal a módszerekkel, eszközökkel kezelni,ahogy 200 éve kezelték. Vannak dolgok, amik már meghaladottak, újra kell őket gondolni.
- A laikus és a professzionális segítés nem véletlenül vált szét az idők során. Bizonyos alapszintű gondoskodást a családi szint el tud látni, de rengeteg olyan dolog van, amihez szakemberek kellenek. Ezért vált a szociális munka szakmává, professzióvá!
- Könyvtárnyi szakirodalma van, hogy milyen negatív hatásai vannak az egyénre, családra vagy épp a teljes társadalomra, ha a gondozási feladatokat erővel visszatoljuk a család körébe: nemi egyenlőtlenségek fokozódása, időskori szegénységi kockázat emelkedése, munkaerőpiaci hátrányok és ehhez hasonlók. Ez lenne a 21. század magyar társadalma? Hogy a családra visszaterhelt gondozással a rászorulókat és családjukat és a társadalom peremére, a létminimum alá szorítjuk vissza?
Pontosan tudható (pl. Alaptörvényből, a szociális törvény módosításából), hogy a jelenlegi kormányzat ideálja az, hogy mindenkiről gondoskodjon a családja úgy, ahogy tud. Az állam pedig ebből az egészből a lehető leginkább kivonul és felmenti magát (lásd a támogatott lakhatással kapcsolatos per eredményét). De engedtessék meg, hogy szociális munkásként ezzel ne értsünk egyet és ne kelljen mosolyogva, bólogatva végighallgatni, hogy szociális intézményvezetőknek erről "előadást" tartsanak.
„a kommunista rendszer egy rossz értelmezést hozott, amely szerint „majd az állam mindent megold”. Azonban ha az egyházakat, az önkormányzatokat, a karitatív szervezeteket kivesszük a rendszerből, az gyengíti és szegényíteni fogja az ellátást”
Menjünk szépen sorban, mert van min...
- A kommunista rendszer azért nem adhatott ilyen értelmezést, mert az alapvetően a szociális problémák tagadására épült - ha mindenki jól él egy utópisztikus államban, miért is lenne szükség egy külön rendszerre? Kommunista rendszerben nincs és nem volt egyetlen államban sem szociális ellátórendszer.
- Magyarországon igazából nem volt kommunista rendszer, amire államtitkár úr gondol, az az államszocializmus volt. Ez a rendszer fennállása jelentős részében szintén meglehetősen visszafogott volt a témában - a hazai ellátórendszer története meglehetősen gyér volt ebben az időszakban. A 1980-as évektől indulnak meg folyamatok és rendszerszintű kezdeményezések a szociális beavatkozásra, egyfajta rendszermentő kísérletként. Ha esetleg államtitkár úr elolvasna néhány cikket a hazai szociálpolitika történetéből, akkor nem írna le ilyen kijelentéseket.
- Az intenzív és kiterjedt állami gondoskodás a jóléti állam koncepciójának a része, ami definitíve nem a kommunista/szocialista blokk találmánya, hanem a "hanyatló nyugat" szülötte. A szociális ellátórendszer kiépítése Magyarországon is a rendszerváltás után kezdődött meg, de alapvetően nem sikerült a jóléti állam koncepcióját megvalósítani a megroggyanó gazdaság miatt. De sok mindent elmond, hogy a rendszerváltás utáni alkotmány ezt még állami feladatnak tekintette, szemben a jelenlegivel, ami csak „törekszik”.
- Az egyházak, az önkormányzatok és a civil szervezetek (amik nem feltétlen azonosak az államtitkár által említett "karitatív" szervezetekkel) pozíciójával kapcsolatban ismét kellene árnyalni a történetet. A rendszerváltás után az állami rendszer mellett a civil szektor (akkor még ennek részeként az egyházak) sokat tettek a szociális rendszer fejlődéséért. A nem állami szektor egyrészt kezdeményezte új szolgáltatások létrejöttét, másrészt az állam által a hivatalos ellátórendszerbe emelt szolgáltatások esetén az állami feladat végrehajtásában partnerré vált. Az egyházakat egyébként soha senki nem akarta kivenni a rendszerből, teljesen jól működtek, amíg a hazai rendszer organikus fejlődésében vettek rész. Aztán szépen lassan átalakultak a viszonyok és ma már "állam az államban" módon működtek. A civil szektort pedig éppen ez a rendszer szorítja nagyon erősen a megszűnés irányába, s ma már ezen a szektoron belül is van egy kvázi egyháziasított szektor, akik csak névlegesen civilek, de élvezik az egyházi működés előnyeit (pl. a kiegészítő normatívát). Ennek a rendszernek a problémái külön cikket érdemelnek (ami hamarosan meg is jelenik).
„a szociális biztonságot nem lehet pusztán anyagi javakkal megteremteni”
Ez egy klasszikus szalmabáb érvelés: a magyarországi szociálpolitika és szociális munka történetében soha, sehol és senki nem állított olyat, hogy pusztán anyagi juttatásokkal megoldhatók a szociális problémák. Hogy egy korábbi nyilatkozatra is reagáljak: Magyarországon soha nem volt "segélyalapú társadalom". Ugyanakkor a szociális problémák jelentős része nem oldható meg az állam financiális jelenléte és az erőforrások állami szerepvállalással végrehajtott újraelosztása nélkül.
Az egész nyilatkozat azt a látszatot kelti, hogy jelentősebb anyagi ráfordítás, állami szerepvállalás nélkül lehet érdemben tenni a szociális hátrányok leküzdéséért, mert azok (ahogy az ominózus előadáson többször megjelent) alapvetően "lelki" jellegűek és nincs anyagi dimenziójuk. Hát ez nem így van.
Ezen felül azért érdemes azt is megjegyezni, hogy a magyar állam a fenti filozófiai alaptételtől eltérően igencsak keményen beavatkozik a szociális kérdésekbe, pl. a család- és lakáspolitika terén, évente több száz milliárd forintot költve egy olyan elosztási rendszer fenntartására, amiben pont a szegényebb rétegek kerülnek hátrányba a tehetősebb társadalmi csoportokkal szemben. Ennek célja épp az, hogy a családalapításhoz szükséges szociális biztonságot megteremtsék. Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem működik, az egy külön elemzés tárgya lehetne, de minden esetre felmerül a kérdés, hogy ott a kormány miért nem érvényesíti ezt a magasztos szemléletet?
„Ha így lenne, a hajléktalanellátás kérdését egyszerűen meg lehetne oldani azzal, ha adunk nekik lakást, azonban komplex problémákról van szó”
Ez pedig itt épp egy totális öngól tipikus esete. Pont a hajléktalanság problémája az, ahol nagyon masszív szakmai konszenzus van abban, hogy ha a lakhatási körülményeket időben sikerülne rendezni (pl. szociális bérlakásokkal, adósságmentő programokkal), akkor a hajléktalanok jelentős rész meg sem jelenne az utcán. Természetesen ha már a hajléktalanság szintjére eszkalálódik a probléma, ott kell már a szociális munka és nagyon sokszor ezen a szinten már sem a lakhatás, sem a társuló szociális munka nem tudja megfordítani a folyamatot.
„a gyermekvédelemben sem elég az anyagi segítség a traumák kezeléséhez”.
Öngól 2. A gyermekvédelembe kerülők jelentős része alapvetően a szegénységgel összefüggésben eszkalálódó családi diszfunkcionalitások és devianciák miatt kerül a rendszerbe. Ez akár transzgenerációs folyamatként is megjelenhet. Itt ugyanaz igaz, mint a hajléktalanság esetén: ha a prevencióban az anyagi juttatások rendszere és a szociális munka együtt jelen tudna lenni, akkor a gyermekvédelem szintjéig sokkal kevesebb eset jutna el. Ha nem szakadnak le a mélyszegénységbe a családok, ha nem sodródnak a társadalom peremére, akkor nincs traumatizáció és a gyermekvédelmi rendszer is más profillal működne. Hogy ez ne történjen meg, annak azért vannak anyagi feltételei és szintén igaz, hogy kell mellé szociális munka is, hogy az anyagi támogatás hasznosulni tudjon.
„Mindez igazolja az egyházak szerepét a szociális ellátásban, és az egyetlen jó megoldás a velük való kormányzati együttműködés, ami ma stabil, szilárd, s ezzel a rászorultak járnak jól”
A két példa semmit nem igazol azon kívül, hogy a területért felelős államtitkárnak fogalma sincs a szociálpolitikáról és a szociális munkáról. Az egyházak szerepét jelen pillanatban semmilyen szempont nem támasztja alá. Ha a nem egyházi fenntartók ugyanazokhoz a financiális és szakmai erőforrásokhoz hozzáférnének, mint a bevett egyházak, akkor ugyanolyan szintű szakmai munkára lennének képesek. És akkor itt csendben érdemes megjegyezni, hogy azokon a területeken, ahol az egyházak kifejezetten nagy teret foglaltak, nagyon nem úgy tűnik, hogy sikeresebbek lennének, elég a nevelőszülői rendszer napvilágot látott botrányaira gondolni. Az észlelési torzítással számolni kel, de pl. az elmúlt időszakban különösen sok tragikus ügylet került napvilágra az egyházi fenntartású nevelőszülő hálózatokból.
A fenti eszmefuttatás nem szólt másról, csak arról, hogy az államtitkár a 13 éve zajló folyamatot próbálja igazolni, amiben az egyházak a szociális ellátórendszer egyenrangú résztvevőiből kiemelt kedvezményezetté váltak. Mert azzá váltak. És bár elszórtan vannak önmegtartóztatásra utaló jelek (pl. Fabinyi Tamás nyilatkozata arról, hogy ők nem einstandolnak önkormányzati intézményeket), azért a legtöbb bevett egyház él a lehetőséggel és elszabadult kisgömböc módjára kebelez be mindent, ami a szeme elé kerül.
"Felidézte, hogy 2004 óta megnégyszereződött a szféra költségvetési támogatása, többször történt béremelés; míg az itt dolgozók bére 2010-ben az átlagbér 68 százaléka volt, ma 77 százaléka"
Mindenek előtt ne csináljunk már úgy, hogy az alapvető makrogazdasági folyamatokból érdemet kovácsolunk. Másrészt azért nézzünk meg egy két környezeti hatást. A költségvetési támogatás emelését gyakorlatilag csaknem teljesen benyelte az éves minimálbér és béremelés - a minimálbér és bérminimum teljes munkáltatói költsége 2010-2023 között háromszorosára emelkedett. Ehhez számoljuk még hozzá, hogy a 2010. évhez viszonyítva egy 84%-os összesített inflációnál járunk (és bele se gondoljunk az élelmiszer- és az intézményeket érintő energiaárak elszabadulására). Az Eurostat adatai szerint a szociális védelmi kiadásaink az elmúlt évtizedben jelentősen csökkentek, a nominális növekedést reálértékre fordítva pedig egészen gyászos képet kapunk. Ennyit a négyszeres támogatásról.
A nemzetgazdasági átlagbérhez viszonyított pozíciót valóban javult az elmúlt években (már amennyiben az igencsak sajátos KSH számolási metodikának hihetünk), ugyanakkor még a teljes közszférán belül még mindig a legrosszabb helyzetben van, 2022-re számolva átlagos 379 ezer forintos bruttóval, ami épp 2022/2023-ban nagyon jelentős értékvesztést szenved el.
Van még itt néhány érdekes megnyilvánulás, ami már nem az államtitkári előadásban hangzott el, de érdemes foglalkozni velük.
„A tudomány és a hit találkozója különleges esemény, örömmel nyújtunk neki hátteret, nálunk ez már misszió” – mondta a dékánhelyettes. Úgy vélte, „a magyarországi szociális ellátást sokban szolgálhatja a képzés korszerű műhelye, amely a helyzet gyökereinek elmélyült értelmezésére ad lehetőséget”.
Kozma Gábornak üzenjük innen: a tudomány nem hit és a hit nem tudomány. nem lehet kellően hangsúlyozni, mekkora probléma, ha a két dolog összekeveredik. Vagy ha a szociális munkát elkezdi a hit felülírni. Az, hogy a szociális képzés eltolódik a hittudományok felé és azok keretei közé, az semmiképp nem nevezhető korszerűnek és nem szolgálja a szociális munka érdekeit, nem szolgálja annak fejlődését mert kizárja azokat a tartalmakat, melyek ellentétesek a vallással (lásd példaként a gender témát, mely a társadalmi nemek kutatásából egy negatív színben feltüntetett LMBTQ propagandává silányult). A szociális ellátást nem szolgálja az egyházi szervezetek erőszakos, kormányzat által támogatott térfoglalása a szolgáltatás és a képzés terén - ezzel a hazai szociális munka szerves fejlődését írják felül.
„értő kezekben van a keresztény értékekre épülő szociális ellátás feladata az államtitkárságon”.
A szociális munka nem a keresztény értékekre épül. A szociális munka egy szakma - van egy nemzetközi definíciónk 2014-ből, tessék olvasni. Ennek a szakmának van egy gyakorlati és egy teoretikus alapja (pszichológia, szociológia és még sok minden más) de ebben nem szerepel sehol, hogy vallásos lelkülettel kell végezni vagy fel kell használni a dolgozók és kliensek megtérítésre. Nem attól lesz jó szociális munkás valaki, mert vallásosan műveli, hanem attól, ha gyakorlati és szakmai tudások és készségek birtokában van és erre alapozva dolgozik. Ez nem jelenti azt sem, hogy a vallási elköteleződés valakit rossz szociális munkássá tenne, de ehhez kell tudni, hogy hol vannak a szakmai és a hit határai.
Social work is a practice-based profession and an academic discipline that promotes social change and development, social cohesion, and the empowerment and liberation of people. Principles of social justice, human rights, collective responsibility and respect for diversities are central to social work. Underpinned by theories of social work, social sciences, humanities and indigenous knowledges, social work engages people and structures to address life challenges and enhance wellbeing. The above definition may be amplified at national and/or regional levels.
Fülöp Attila gondoskodáspolitikai megnyilvánulásai során folyamatosan bizonyítja, hogy teljesen hiányoznak a szociálpolitikai, szociális munka szakmai alapjai. A közhelyes és téves mondataival folyamatosan rongálja a szociális szakmát – emlékeztek még arra, amikor 2022-ben a szociális munka lényegét a kézfogásra redukálta?
Szomorú látnunk, hogy a szociális munka milyen irányban halad jelenleg, áthangolódnak, megváltoznak az alapvető fogalmaink, a régi fogalmak áthangolódnak és az egész egy valami bizarr állami filozófia játékává vált. Végezetül mellékelem a témával kapcsolatos márciusi beszélgetésünket, ott ezekről sok szó esett: