Azért vagyunk itt, hogy közösen emlékezzünk Vas-Turcsányi Andrea szociális munkásra, aki hivatása gyakorlása közben tragikus körülmények között életét vesztette. Kérem, engedjék meg, hogy a tragikus eseménnyel kapcsolatban megosszam Önökkel a szakmai szervezetek gondolatait.

A szociális munka feladata a társadalmi problémák megelőzésében, enyhítésében való aktív közreműködés, az egyének, családok, csoportok, közösségek támogatása, segítése. A szociális munkások tevékenységükben tudásukra, tapasztalataikra, a jogszabályok és az állam adta eszközökre építenek, egyeztetnek, képviselnek, tájékoztatnak, tanácsokat adnak, segítő beszélgetést folytatnak, erőforrásokat keresnek és mozgósítanak, az adott problémához keresik a legjobb megoldásokat. A lehetőségeik ugyanakkor sokszor szűkebbek, mint azt a probléma igényelné. A lehetőségeket korlátozzák maguk a jogszabályok, a forráshiány, a körülmények, a rendszerbe kódolt kisebb-nagyobb akadályok. Szociális munkásként nehéz azt elfogadni, hogy minden segítő szándék ellenére sokszor nincs elégséges eszközünk arra, hogy megtegyük azt, amire a megoldáshoz valóban szükség lenne. Rendkívül nehézzé teszi a helyzetet, hogy a szociális munkásnak kell szemtől szemben elmondani, hogy az adott problémát tekintve kimerültek a lehetőségek, nincs megoldás, nincs segítség. Így a szociális munkás kénytelen szembenézni ezekben a helyzetekben a kliens minden fájdalmával, dühével, haragjával, elkeseredettségével és reménytelenségével, s mindennek a következményeivel.

5 évvel ezelőtt, 2018 júliusában ez történt Inárcson. Egy krízishelyzetbe került családapa egyedül maradt a kifizethetetlen adóssággal. Nem talált sem ő, sem a segítője megoldást a problémára. Végül kialakult egy olyan helyzet, amiben a kliens végső elkeseredésében kioltotta segítője életét.
Amikor visszaemlékezünk erre az esetre, és próbáljuk azt megérteni, próbálunk tanulságokat levonni, akkor több mindenről kell szót ejteni.

Beszélnünk kell a szociális munkásokról, szociális dolgozókról és az ő biztonságukról. Sokan gondolják azt, hogy ami itt történt, az egyszeri és megismételhetetlen eset, de valójában nem az. A jelenség sokkal gyakoribb és kiterjedtebb, mint azt gondolnánk. Nemzetközi kutatások és hazai tapasztalatok alapján a szociális munkások, szociális szakdolgozók, segítők döntő többsége megéli munkája során a verbális vagy fizikai erőszakot, a fenyegetettséget és a szexuális zaklatást is, klienseik részéről. Egy nemzetközi kutatás szerint a gondozást végzők több mint 80%-a tapasztal munkája során valamilyen fenyegetettséget. A hazai tapasztalat is az, hogy a segítő szakmában dolgozók is rendszeresen szembesülnek az ügyfeleik részéről megnyilvánuló agresszió különböző formáival. Ilyenkor legtöbbször segítséget csak a közvetlen kollégáiktól, vagy jobb esetben az intézmény vezetése részéről remélhetnek.

De beszélnünk kell itt az elkövetőről, aki maga is áldozat volt. Véleményünk szerint az is áldozat, aki elveszíti a családját, a megélhetését, az otthonát és magára marad a leküzdhetetlen problémák halmazával, és magára marad egy szociális munkással, akinek nincsenek eszközei, lehetőségei arra, hogy megoldja a megoldhatatlant. Mit lehet annak az embernek mondani, akinek szétesik a családja, az adósságai az emberi lét keretei között kifizethetetlenek, és azzal a fenyegető helyzettel kell szembenéznie, hogy a gyermekeit is elveszíti? Mit lehet annak az embernek mondani, aki valóban mindent megtesz azért, hogy kezelje az élet kihívásait, és mindezek ellenére vesztésre áll? Mit lehet annak a kliensnek mondani, aki sokszor még csak nem is érti, mi történik körülötte, amikor a krízistől széteső világában elveszíti az utolsó dolgokat, amit fontosnak tart?

Mit mondhat a szociális munkás egy ilyen kilátástalan helyzetben lévő kliensnek, aki esküjében fogadta, hogy „Szakmai tudásomat az emberi nélkülözés és szenvedés megelőzésére, enyhítésére és a kiszolgáltatottak képviseletére fordítom!” – ez áll a szociális munkások esküjében - és nincs semmilyen eszköz a kezében? Gondoljunk bele, hány ilyen ember, család él az országban? Hány olyan ember, akiben dolgozik az elkeseredettség, a harag. Tudjuk, hogy a leküzdhetetlen problémák és a krízisek együtt járnak az irracionális döntésekkel és cselekvésekkel, a beszűkült tudatállapottal. Csak az elmúlt néhány évben tucatnyi olyan esetről halhattunk, ahol egy ilyen helyzetben agresszív tettek következtek. Ennek célpontja hol önmaga, hol pedig a környezetében élők voltak. Ilyen értelemben „Inárcs szelleme” velünk van, és mai napig fenyeget mindenkit.

Beszélnünk kell arról, hogy mit lehet, mit lehetne tenni ezekben a helyzetekben?
A legfontosabb, ami az ilyen helyzetek ellen tehető, hogy hatékony és hathatós segítséget kapnak azok, akiknek szüksége van erre. Ez évek óta nem mondható el a magyar társadalom szociális védelmi rendszeréről a segítség helyett a szankciók, és (áldozat) hibáztatások felé tolódott el a társadalom és sokszor segítő rendszerek szemlélete is. A tavalyi Szociális törvénymódosítás egyértelmű üzenetet küldött mindenkinek: te vagy a felelős, gondoskodj magadról – az államra ne terheld a gondodat: lehet, hogy jog szerint „jár” a szolgáltatás, a segítség, de sokszor nem jut. Az embereknek egyre kevesebb lehetőségük van megélni a megoldás élményét.  
E a folyamatok miatt a szociális munkások nem tudnak hűek lenni hivatásukhoz. Döntési kényszerben vannak, hogy a jogszabályok és az eszköztelenség miatt az elutasítást válasszák, vagy tartsák magukat az esküjükhöz, a Szociális Munka Etikai Kódexéhez, és próbálják meg a lehetetlent?
A segítő szakmákban évek óta hangoztatjuk az eszköztelenséget. De a hiányok megjelennek rendszerszinten is – kevés a segítő intézmény, kevés a szakképzett dolgozó, alacsonyak az intézményi kapacitások.
Láthatóan az elmúlt években a szociális munkásokra egyre nagyobb teher hárult és a nyomás nem enyhül. Évről évre egyre több a feladat és egyre nehezebb lesz a megfelelő segítséget megtalálni az egyéneknek, családoknak. Egyre súlyosabb problémákkal és mentálisan egyre terheltebb kliensekkel szembesülnek.  Tapasztalhatjuk, hogy egyre több a segítőkkel szembeni negatív sztereotípia is, és ezek erősen befolyásolják a kliensek hozzáállását is. A rendszerrel kapcsolatos negatív hírek sokakhoz eljutnak, a sikerekről, az eredményekről viszont nagyon kevesen értesülnek. Több olyan – a közösségi oldalakon szerveződő – csoport is van, amely célul tűzte ki a segítők – különös tekintettel a gyermekvédelmi szektorban – hibáinak felkutatását, a hibák felnagyítását és a közönségük felé sugárzását.

Mit tudunk tenni itt és most?
A kliensek agresszív viselkedése nem új jelenség, régóta tudunk róla, az okait is sokan elemezték már – de a jelenség kezelése számos ponton nem elégséges. A szociális területen dolgozók helyzetével kapcsolatban 2018 óta várunk olyan hatékony, szakmai intézkedéseket, mely a szociális szakdolgozók biztonságát javítják. 5 év elteltével ebből kevés valósult meg. Annyi történt, hogy egyes munkakörökben dolgozók közfeladatot ellátó személyekké váltak. Ez önmagában kevés, több, a segítő hivatást végzők biztonságát garantáló intézkedésre lenne szükség. Mindannyian jól tudjuk, hogy ez adminisztratív intézkedés, és csak arra ad garanciát, hogy az ebbe a körbe esőket ért támadások más elbírálás alá esnek. Mindannyian tudjuk, hogy a támadások megelőzésére nem elegendő a büntetés súlyosbítása. Különösen nem egy olyan ember esetében, aki kilátástalan helyzetbe került. Ennek a jogszabályi garanciának a megelőzés szempontjából csak akkor van jelentősége, ha a kliens a kilátástalansága miatt nem vesztette el a cselekedeti feletti kontrollt.

Hogy mi lenne a jó megoldás, arról szakmai szinten kellene a döntéshozókkal beszélnünk. Nem akarunk szociális intézményekben rendőröket, nem akarjuk a szakmai segítés bizalmi közegét felszámolni, de nem lehetünk vakok a fenyegetésekre és a veszélyekre. 2018-ban elindult egy egyeztetés, ami nagyon gyorsan elhalt, és azóta sem történt érdemi előrelépés. Pedig, ha kollégákkal beszélünk, a fenyegetésekkel kapcsolatos történetek és élmények a mai napig ott vannak és azt is gyakran halljuk, hogy mit lehetne, mit kellene tenni, hogy a helyzet jobban kezelhető legyen.

Az itt megjelent szakmai szervezetek szeretnék, ha újra elindulna egy szakmai közös gondolkodás, ami a megelőzésre fókuszálva létrehozza azokat az intézkedéseket, szakmai irányelveket, és döntésekig vezetne, melyek növelik a területen dolgozó biztonságát. Szeretnénk, ha megszületnének azok a rendszerszintű válaszok az állam részéről és szeretnénk, ha helyi szinten a fenntartók, az intézmények és a kollégák valódi segítséget kapnának abban, hogyan kezeljék a fenyegetettséget.
Jelenlétünknek és felszólalásunknak itt és most nem a bűnbak keresés a célja. Célunk az, hogy ennek – az egész ágazatot érintő – problémának a megoldásával kapcsolatban az ágazatirányításért felelősök és a szakmai szervezetek egy asztalhoz üljenek, és közösen megoldást találjanak a problémákra. Mi sem igazolja ennek jobban a létjogosultságát, hogy most egy tragikus körülmények között, a hivatása teljesítése közben elhunyt kollégánk halálának 5. évfordulójára emlékezünk!
Itt és most a szakmai szervezetek olyan mértékű összefogása valósult meg, amire az elmúlt időszakban, egy témában sem volt példa!

5 évvel ezelőtt egy kolléga életét vesztette Inárcson! A szakma nem feledkezik meg erről és kiáll önmagáért, a szakmában dolgozókért, hogy megkapja a védelmet, a megbecsülést és támogatást, ami a munkájának végzéséhez szükséges. Részünkről ígérni tudjuk, hogy közösen fellépünk ennek érdekében, újra és újra megpróbáljuk felhívni a figyelmet a szociális terület rendszerszintű problémáira, és azokra az állapotokra, melyek közt a szociális ágazat dolgozói gyakran ember feletti munkát végeznek.

Kérünk minden kollégát, hogy Andreára emlékezve csatlakozzon és legyen részese ennek a folyamatnak, mert erre csak együtt, közösen van esélyünk.